Lassan hajnali kettő, fekszem az ágyban és gondolkozom…gondolkozom, vajon nem lenne jobb néha holtan?

Az élet néha keserű, néha édes. Hogy van ez? Hogy, de legfőbbképpen miért? „Mert a világot olyan párok alkotják, mint például fekete és fehér, vagy szomorúság és vidámság.”- mondják egyesek. Talán igazuk van…hiszen minden jónak van árny oldala és ez fordítva is igaz…minden rossznak van jó oldala.

De mégis! Mi értelme az életnek, ha tele van kínokkal, szenvedéssel és úgy is halál a vége. Szenvedünk, sírunk és mi a jutalom?! A halál! Ironikus, nem? Élünk, hogy szenvedhessünk.

Bár ha jobban belegondolok, az élet tartogat kellemes meglepetéseket is. Miért érezzük mégis úgy, hogy rövid életünk során sokkal több kínnal kell szembenéznünk, mint boldogsággal? Sokszor miért nem vagyunk képesek észrevenni, érezni a jót? Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy mindenben csak a rosszat lássuk. És a pozitívumok? Felismerjük-e a sok fájdalom között akár a piciny reménysugarat a boldogság felé, vagy még akkor sem látjuk, érezzük, ha az ajtónkon kopogtat?

Lehet, hogy mire ráébredünk a jó dolgokra, már túl késő lesz.

De mindig a legnagyobb boldogságba csap bele a legnagyobb villám, mégis reménykednünk kell és fejben tartanunk, hogy „senki nem kéri, hogy változzon meg az élete, az mégis megváltozik.”

A világ, az élet tele van szörnyű tragédiákkal, elmondhatatlan fájdalmakkal, de mindenütt ott lappang a gyönyör, a kacagás, a boldogság…csak meg kell látnunk. Nagy feladatot kaptunk, hisz mindannyian tudjuk, még ha néhányan titkoljuk is hogy „a legnehezebb dolog ezen a világon, élni benne.”

Most, hogy mindezt teljes mértékben megértem és megfejtem az élet kisebb rejtelmeit, rájövök, hogy a szép pillanatokért érdemes élni. Ha az életben egyetlen szép percünk is volt, már érdemes volt érte élni.

A halál pedig az élet természetes lezárása. Ha nem bírnánk elviselni a kisebb-nagyobb kínokat már rég nem élne senki…ne azért éljünk, hogy szenvedhessünk, szenvedjünk, hogy élhessünk.

Akik pedig hiszik, hogy létezik a „felhőtlen boldogság” azok bolondok…felhőtlen boldogság soha nem volt és nem is lesz.

Az élet legnagyobb és legszebb leckéjét a halál előtti percekben, másodpercekben tanuljuk: Az élet fájdalmas, de ugyanakkor tele van száz és száz, gyönyörű pillanattal és ezekért a csodás pillanatokért a boldogság érzéséért érdemes volt élni!