Őszinte érzelmek

(I.)

Szerelem…mit is jelent? Milyen érzelmek alkotják, ezt az egyetlen, rövid de mégis oly nagyra becsült szót? Szeretet…barátság…bizalom…odaadás…önfeláldozás…és még sorolhatnám.

Mikor először tekintettem meg sötét alakod, nem voltál más, mint a többi fajtádbeli…gyilkolásra és az ártatlanok sikolyára vágytál. Imádtad nézni az emberek rémült arckifejezését, mikor megmutattad nekik valódi arcodat és kiittad belőlük az életet. Te a préda voltál…én pedig a vadász. Az ősi törvények kitaposott ösvényén haladtunk.

Számtalanszor küzdöttünk meg egymás ellen, de soha egyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. Ha jobban belegondolok alkalmunk lett volna elég, hogy elintézzük egymást…de nem tudtuk… ez nem volt véletlen…sosem hittem a véletlenekben és még mai napig nem hiszek benne.

A rengeteg küzdelem között, az ősi törvénytől eltérően, szövetségre léptünk, egy hatalmas erő miatt…ami a szerelem volt. Sosem gondoltam volna, hogy a vámpírok képesek ilyen intenzíven szeretni…persze a maguk módján. Felkerestél és a segítségemet kérted a szerelmedért. Kompromisszumot kötöttünk: én segítettem rajtad és démoni kedveseden, ti elhagytátok a várost. Azt reméltem, örökre. Hogy miért? Kétszer már teljesítetted a feladatodat és megöltél két vadászt. 16 éves voltam és nem akartam a következő trófeád lenni. Már az első találkozásunknál éreztem benned a hatalmas energiát és ez megrémített. Tartottam tőled. Még csak 200 éves lehettél és hatalmas energia lakozott és lakozik még most is benned. Mikor elmentetek felszabadultnak éreztem magamat.

De ez az érzés nem tartott sokáig…pár hónappal később visszajöttél a városba. Egyedül. Egy sötét sikátorban futottunk össze újra. Borzongás futott végig a testemen…féltem. Érezted a félelmem és mosolyra húztad az ajkad. Körbejártál. Tekinteted súlya ólomként nehezedett rám. Megálltál velem szemben és mélyen a szemembe néztél. Nem próbáltam kerülni tekinteted, ami végzetes hiba is lehetett volna…de nem volt az. Sokáig bámultam éjfélék szemedbe…próbáltam kiolvasni, mire gondolsz éppen, de nem tudtam. Megdöbbentem, hogy meg sem próbáltál uralmad alá vonni…csak néztük egymást. Öltözéked, mint mindig, akkor is fekete volt, akárcsak hosszú hajad.

Annyira figyeltelek, hogy nem vettem észre, hogy olyan közel kerültél hozzám, hogy testünk majdnem összeért. Nem akartam tudni veled kapcsolatban semmit…csak el akartam menni a közeledből. Ki a sötét sikátorból, egyenesen hazáig. Az agyam egyik felével rád koncentráltam, a másikkal a lábaimnak próbáltam parancsolni…sikertelenül.

Felsőm alól ezüstkeresztet húztam elő. Nem néztél ki úgy, mint aki fél tőle. Jobb kezemben karót szorongattam, de támadni nem mertem…túlságosan is elfáradtam az esti vadászaton. Ha akkor akartál volna megölni, már nem lennék itt.

Tekinteted a bal karomra vándorolt. Csuklótól könyökig egy hatalmas vágás éktelenkedett rajta. Sokat sejtető mosollyal néztél fel ismét. Karomat a hátam mögé rejtettem. Ezzel egyidőben még egy lépést is sikerült hátrálnom.

Hirtelen nekem támadtál és a csuklómnál fogva a falhoz szorítottál. Olyan erősen tartottál, hogy belefájdult a kezem és ráadásnak még a karót is elejtettem. Vészesen közel hajoltál hozzám. Arcod pár centire volt az enyémtől.

- Most nem kell félned Vadász. Nem foglak bántani. Nem miattad jöttem. – suttogtad halkan, majd ajkad az enyémhez tapasztottad. Hosszan, szenvedélyesen megcsókoltál. Nyelvemmel éreztem kemény szemfogaid.

Mikor ajkaink elváltak még nagyobb félelmet éreztem…nem akartam elhinni, ami az imént történt.

- Mondtam már, Lily, hogy ma este nem kell félned – mondtad majd felkacagtál, de a szorításod nem engedett.

- Akkor mit keresel itt? – kérdeztem halkan. – Azt hittem megegyeztünk! És mi a franc volt ez az imént?

- Tudom, hogy te is élvezted…- mondtad mosolyogva.

- Mi a büdös francot keresel itt? – kezdtem visszanyerni elhagyott bátorságom.

- Az egyezségünknek vége szívem. Brie elhagyott. És tudni akarod, ki miatt?

Nem akartam tudni.

- Miattad – egyenesen a szemembe néztél. Arcodról tovaszállt a mosoly…hideg lett és kifejezéstelen.- Mikor először idejöttem, azt hittem egy újabb ugyanolyan unalmas vadásszal lesz dolgom, mint az előző kettő. Nem tudtalak megölni! A rögeszmémmé váltál. Brie elhagyott, azért mert szövetségre léptem veled…azt mondta, hogy ez legyengített. De nem érdekelt. Örökké csak Te jártál a fejemben. Sokat gondolkoztam, hogy miért nem tudlak megölni. Aztán rájöttem. Sokkal okosabb és ügyesebb vagy, mint az elődeid voltak. De nem is ez a fő ok…ők egyedül voltak ezzel a teherrel…neked itt vannak a barátaid, az édesanyád, akikre számíthatsz.. Küzdesz…de csak is értük.

Utolsó mondatod elgondolkodtatott. Mire feleszméltem, már nem voltál ott. Nem éreztem mikor engedtél el…egyszer csak eltűntél. Egész éjszaka az a bizonyos utolsó mondat járt a fejemben, de nem tudtam megfejteni. A csókról senkinek nem beszéltem. Akkor még azt hittem, hogy csak kedvtelésből csókoltál meg…

Másnap éjszaka, ahhoz a sikátorhoz mentem először, ahol találkoztunk. De nem voltál ott… Minden éjjel titkon reméltem, hogy eljössz a temetőbe…muszáj volt beszélnem veled. Egyik éjjel sem jelentél meg. A sikátoros találkozónk után hosszú ideig nem láttalak…pontosan két évig.