Őszinte érzelmek

(II.)

Már volt egy hete, hogy éjszakánként nem aludtam többet egy óránál. Nappal suliba jártam, mint a többi korombeli, éjszaka viszont vámpírokra és más természetfeletti lényekre vadásztam. A gimiből már csak pár hónap volt hátra, de kérdéses volt kibírom-e…sokat hiányoztam. Mikor nagyon sok vagy nagyon látványos sebeket szereztem nem engedtek suliba menni. Hogy kik? Az a kevés ember, aki tisztában volt vele, hogy ki/mi vagyok és mindennek ellenére elfogadott. Vadász énemet nagyon nehéz volt titokban tartani. Összesen 3 ember tudott az én kis titkomról…ennyi volt a barátaim száma is. Kicsit csekély, nem?

Az egyikük Adam volt. Első Figyelőm halála után a Tanács őt találta mellém a legalkalmasabbnak. Egy darabig, nem voltam hajlandó elfogadni őt…vissza akartam kapni George-ot. Mindig az apa szerepét töltötte be az életemben. Járőrözni voltunk éppen és nagyon sok vámpír támadott meg minket. Engem egy csomó körbefogott és mire végeztem velük, már ott feküdt a földön…élettelenül. Ma napig hibásnak érzem magamat a halála miatt. De mind ez nem lett volna elég nagy tragédia az életemben…George halála után nem sokkal édesanyámat is elvesztettem. Autóbalesetet szenvedett. Miután senkim sem maradt, Adam vett magához…így biztosítva volt a vadász életem…nem kellett kilopakodnom az éjszaka közepén. Csak szóltam, hogy elmegyek és már ott sem voltam.

Adam csupán 4 évvel idősebb, mint én…az elején kicsit zavart a dolog, de hozzászoktam. A másik két ember, aki mindig a segítségemre siettet, ha bármi problémám volt Christi és Josh. Mikor a városba kerültem megmentettem őket egy sereg vámpírtól…onnantól kezdve nagyon jóban voltunk…néha még az esti vadászatokra is elkísértek. Christi kb. 160 cm magas; hosszú, vörös hajú lány volt. Josh és ő jártak. A fiú egy fejjel magasabb volt Christi-nél…és nálam is. Barna haját mindig zselézte. Szeme színe tökéletesen harmonizált a hajával. Ők hárman segítettek nekem mindenben…de minden próbálkozásuk ellenére édesanyám és figyelőm halála után még magányosabbnak éreztem magamat.

Mindez egy évvel az előtt történt, hogy újra a városba jöttél.

Hajnali kettő volt. Még mindig a temetőben mászkáltam. Végeztem a feladatomat. Hosszú, fekete hajamat mindig lófarokba fogtam a vadászatokhoz. Éppen édesanyám sírja felé tartottam, mikor egy csapat vámpír rontott rám. Éreztem, hogy több zúzódást is sikerült bezsebelnem, de végleg a halálba küldtem az összeset.

 Ültem a fűben, a sírok között. Jobb karom vérzett. Nem hallottam semmit, de egyszer csak megjelentél. Talpra ugrottam. Semmi kedvem nem volt akkor harcolni…túl fáradt voltam. Vártam mikor támadsz rám. Csak álltunk egymással szemben a sötét temetőben. Tekinteted kerültem.

- Rég találkoztunk. – szólaltál meg halkan  a nesztelen éjszakában.

- 2 éve.

- Bizony Lily. 2 éve. Mikor utoljára láttalak még csak egy kislány voltál, aki piszokul félt, ha a közelében voltam. – mondtad, majd egy lépést tettél felém. Én meg sem mozdultam. – És ahogy az imént néztelek, sokat fejlődtél…akkor is nagyon ügyes voltál, nah de most! Látom már a figyelőd sem kísérget, mint régen.

Minden egyes szóval közelebb kerültél hozzám…próbáltam hátrálni, de egy hatalmas fa vágta el az utamat. Utáltam ha sarokba szorítottak…általában nem sikerült senkinek, Te mégis mindig elérted, amit akartál. Mikor megálltál előttem, már csak pár lépés választott el minket egymástól. Féltem…de nem attól, hogy rám rontasz…tudtam, hogy úgy sem tennéd meg, azt ugyan nem tudom, hogy miért voltam benne ennyire biztos, de tudtam. Sokkal inkább féltem magamtól, mint tőled. Rettegtem az érzéseimtől…nem tudtam, vagy nem akartam felfogni ésszel, amit akkor és még most is érzek, de éreztem. Az érzés a sikátorban kezdődött - akkor, mikor először megcsókoltál – vagy talán már az előtt is bennem lappangott, de ott vált világossá mégis elfogathatatlanná…és mai napig nem múlt el.

Kínos csend telepedett az éjszakára. Álltunk egymással szemben és egyikünk sem szólalt meg. Te engem figyeltél…hol az arcomat fürkészted, hol máshová tévedt a tekinteted. Én minden erőmmel azon voltam, hogy palástolni tudjam a bennem dúló érzelmi harcot…és hogy ne nézzek fel csodás éjfélkék szemedbe. Próbáltam racionális érvekkel meggyőzni saját magam, hogy nem érezhetem, amit érzek…”hiszen én vagyok a Vámpírvadász te pedig a Vámpír…ennek nem szabadott volna így történnie. Nem kívánhatom a csókod, nem vágyódhatom az érintésed, a tested közelsége után. TILOS! Ez csak egy múló szeszély!”

Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra a belső viszály közepette, de akkora mosolyra húztad a szád, hogy szemfogaid is kivillantak. Meleg borzongás futott végig az egész testemen. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Az egyre kínosabb csendet te törted meg.

- Az érzelmeid az arcodra vannak írva. – suttogtad fülembe.

Kezemet a mellkasodnak nyomtam, hogy ellökjelek magamtól, de amint hozzád értem nem akartam megtenni. Ajkad az enyémhez közelített. Szívem vad ritmusra járta táncát.

- Kérlek, ne…- suttogtam bele az éjszakába.

Elhúzódtál, de csak annyira, hogy a szemembe tudj nézni. Még mindig próbáltam kerülni tekinteted. Két újaddal az állam alá nyúltál és magad felé fordítottad az arcomat.

- Nyugodtan a szemembe nézhetsz, Lily. Nem fogok semmit csinálni, ígérem – mondtad.

Hittem neked. Lassan emeltem fel a tekintetem, míg meg nem pillantottam a gyönyörű, rám szegeződő szempárt. Akkor csodásabb volt, mint bármikor máskor. Láttam rajtad, hogy próbálsz a fejemben, a lelkemben olvasni.

- Az érzéseidet nem irányíthatod. – szólaltál meg végül. – Azok jönnek, majd mennek, vagy örökre veled maradnak. Nem segít, ha behunyod a szemed és azt kívánod bárcsak ne lennének.

- De ez lehetetlen…én…én nem érezhetek ilyet. Nem érezhetünk így egymás iránt! Ez nem lehetséges! Ez az ösvény nekünk TILTVA van! És én egyáltalán nem is akarom, hogy ez megengedett legyen!

Sóhajtottál.

- Tudom, hogy ez félelmetes, de…

- Félelmetes?! – kérdeztem szinte ordítva és ellöktelek magamtól. – az nem kifejezés, hogy „félelmetes”! Ez…ez nem lehet valós. Régen nem éreztem már sem nyugalmat, sem biztonságot senki mellett…de amikor Te velem vagy és hozzám érsz…az…- nem bírtam folytatni. Hangom elcsuklott.

- Rengeteg fájdalom van benned. Mi történt az elmúlt két évben Lily? 18 éves vagy…élvezned kellene az életet. – hangod halk volt. Közelebb jöttél, de nem értél hozzám.

- Hogy élvezhetném az életet? – kérdeztem. Hangom tele volt érzelmekkel. – Egy normális korombeli lány élete sem fenékig habos torta, hát még az enyém. Nappal suli éjszaka temető. Soha nem lehet normális életem. Minden éjszaka úgy indulok el otthonról, hogy akár ez lehet az utolsó vadászat, mert egy erősebb vámpír megöl. Ezt az érzést már épp kezdtem megszokni…aztán, hogy véletlenül se könnyítsék meg az életemet, tavaly George és az édesanyám is meghalt…most meg itt vagy Te…egyszerűen ez már túl sok nekem - éreztem, hogy forró könnycseppek  folynak végig az arcomon. Térdem hirtelen összecsuklott alattam, de mielőtt elestem volna elkaptál. Forró csókot nyomtál a homlokomra, majd szorosan magadhoz öleltél. Nem ellenkeztem…arcom mellkasodra hajtottam és szorosan kapaszkodtam fekete ingedbe. Hangtalanul zokogtam a csendes éjszakában…minden addig elfojtott  érzés, bánat, fájdalom, előtört belőlem. Nem tudtam és nem is akartam eltitkolni őket. Csak kapaszkodtam beléd és hagytam, hogy könny áztassa arcom.

Reggel a szobámban ébredtem. Az utolsó amire emlékeztem, az éjszakát illetően, hogy hosszú idő után akkor és ott újra sírtam…a Te karjaidban. Nem tudom, meddig voltunk még a temetőben, vagy hogy hogyan kerültem haza, de nem is akartam tudni. Csak örültem hogy otthon voltam.