Örök szerelem

Már nem vagyok egyedül. Ismét érzem, hogy szeretnek és én is tudok újra szeretni.

3 éve volt. Soha senkit nem szerettem úgy, mint Őt.

Szüleim halála után egyedül maradtam. De aztán jött Ő, kivel feledni tudtam minden bánatom, minden fájdalmam. Felkarolt és visszahozott az élők soraiba. Ő volt az egyetlen stabil pont az életemben. Senki nem állhatott a szerelmünk útjába…akkor még ezt hittem.

2 éve jártunk akkor. Minden héten volt egy olyan éjszaka, mikor nem jött haza. Nem tudtam, merre jár, mit csinál, de vakon bíztam benne. Egy ilyen éjszakán változott meg az életem.

Álmodtam. Álmomban egy Fekete Angyal jelent meg előttem és azt suttogta: „A magány fátyla  nagyon nehéz, de ha a szerelem örök, minden kincsed visszatér hozzád.” Felriadtam. Felültem az ágyban s hagytam hogy a hajnal első sugarai melegítsenek fel. Fáztam. A lelkem fázott. Az Angyal jelenléte hideget hozott a nyári forróságban. Ültem az ágyban és az Angyal mondata járt a fejemben. Szívem a torkomban vad ritmusú táncot járt.

Behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni, valami másra gondolni. Csak ültem az ágyon és hallgattam a szoba csendjét. Szívem tánca lelassult. Kinyitottam a szemem és akkor tudatosult bennem…Ő nincs mellettem. Rémület fogott el…de ennek a rémületnek nem csak az angyal volt az oka...sokkal inkább az Ő hiánya…hiszen ha el is ment éjszaka, reggel mindig a karjaiban ébredtem.

Egész nap vártam rá…de nem jött. Mikor a nap utolsó sugarai is lebuktak a horizontról, kopogtattak az ajtón. Reméltem, hogy Ő lesz az. Finoman lenyomtam a kilincset. Az ajtó túloldalán egy nő állt. Nem okozott nagy meglepetést az idegen látványa…és ez megrémített. Talán titkon tudtam, hogy nem Ő lesz az. A nő állt az ajtóban…én vele szemben. Nem tudtam elképzelni miért keresett fel egy számomra idegen nő…végül elmondta. A küszöb túloldaláról hidegen közölte velem, hogy Ő meghalt. Abban a pillanatban úgy éreztem összeomlott a világ. Csak álltam lehorgasztott fejjel és alig kaptam levegőt.

Mikor újra felnéztem a nő már nem volt ott. Nem tudtam mikor ment el, de nem is érdekelt. Lassan becsuktam az ajtót, nekivetettem a hátam és a földre csúsztam. Átkulcsoltam a lábaimat, fejemet a térdeimre hajtottam. Az első könnycsepp lassan gördült végig arcomon…de azt az egyet rengeteg másik követte. Érzelmek harca dúlt bennem. Zokogtam és nem bírtam abbahagyni. 3 napon keresztül megállás nélkül törtek elő a könnyek a lelkem legmélyéről. Mikor az utolsó könnycsepp is a padlóra hullt, hatalmas ürességet éreztem. Tudtam, hogy ez az üresség a hitem elvesztéséből fakad. Az utolsó könnycseppel a legyőzhetetlen örök szerelembe vetet hitem is elvesztettem.

Életem legmagányosabb évei következtek. Utána nem volt más férfi az életemben. Minden másodpercben a karjaiba vágytam…halála után mindenki más érintése elviselhetetlenné vált…csak Őt akartam.

2 évig teljes magányban éltem. Kezdtem beletörődni abba, hogy egyedül vagyok…

Gyönyörű szép teliholdas éjszaka volt akkor. Egy sötét sikátorban kószáltam. Hirtelen a semmiből egy férfi jelent meg előttem. Megrémültem. A gyomrom görcsbe rándult. A férfi tett egy lépést felém. A Holdfény egy sugara megvilágította sápadt arcát. Nem akartam hinni a szememnek…Ő volt az. Ott állt előttem. Pontosan úgy nézett ki, mint mikor legutoljára láttam: fekete inget, nadrágot és hossz bőrkabátot viselt. Hosszú fekete haja lágyan omlott vállára. Gyönyörű kék szemei rám szegeződtek. Egészen közel sétált hozzám...testünk majdnem összeért.

- Hiszen te meghaltál…- suttogtam halkan az éjszakába.

- Valóban - kezdte – de ha a szerelmünk örök, újra együtt lehetünk…az idők végezetéig.

Csak álltam némán és hófehér arcát néztem. Nem tudtam leolvasni róla semmit…hideg volt és kifejezéstelen.

- Szeretsz még? – kérdezte végül.

- az elmúlt 2 év nagyon nehéz volt nekem…bármit megadtam volna, csak hogy újra együtt lehessünk. – vallottam be őszintén.

- És most hajlandó lennél mindent odaadni a szerelmünkért?

- Igen – válaszoltam gondolkodás nélkül.

- Még a …- kis szünetet tartott, majd a szemembe nézett és folytatta – lelkedet is?

Kicsit félve ugyan de rábólintottam.

            Kezébe vette az arcomat. Nyár volt, mégis beleborzongtam hideg érintésébe. Ajka őrjítő lassúsággal ért az enyémhez. Lágyan végigcsókolta az utat a számtól a nyakamig. Váratlanul éles fájdalmat éreztem…a vérem keskeny csíkban folyt le a mellemig. Száját a nyakamra tapasztotta és ivott. Minél többet ivott, annál jobban láttam mögötte kirajzolódni a Fekete Angyalt. Ugyan azt, aki annak idején álmomban is meglátogatott. Mereven néztem az Angyalt…az mosolygott rám.

            Ő csak ivott. Hirtelen felkapta a fejét. Szája véres volt....nem hiszem, hogy ő látta az Angyalt…de én még mindig láttam.

- Mostantól örökre együtt leszünk – suttogta a számba és megcsókolt. Saját vérem ízét éreztem a számban. Ajkaink elváltak. Lassan a szám elé emelte megsebzett csuklóját.

- Igyál - mondta lágyan.

Az Angyalra néztem. A fejemben hallottam szavait: „ Hogy hozzá akarsz-e tartozni újra, vagy sem, az csak rajtad áll.”

            Megfogtam a karját és rátapasztottam ajkaimat a sebre. Nagy kortyokban nyeltem a vérét…és még többet kívántam.

            Hatalmas fájdalom hasított belém. Éreztem, ahogy a lelkem apró szilánkjai kibújnak a testemből.  Összeestem volna ha nem kap el. Szemeit fürkésztem…Ő mosolygott rám. Az Angyal fejet hajtott, majd köddé vált. Ahogy az Angyal eltűnt sötétség borult a világra.

            Egy hatalmas szobában ébredtem…Ő ott ült mellettem az ágyon. Elmesélte, mi történt…3 napig eszméletlen voltam. Azt is elmondta mi lett belőlem…az éjszaka teremtménye lettem…egy vámpír. Ő tanított meg, hogyan is kell élni…és most tőle tanulom, milyen az, ha valaki halott,de mégis él. A vámpírok klánja befogadott…kiálltam a próbájukat…lelkiismeret-furdalás nélkül öltem meg egy kislányt a szülei szeme láttára. Lélek nélkül ez nem volt nehéz feladat.

            Sokat gondolkoztam azóta is az Angyalon és végre megértettem…igaza volt…szerelmünk legyőzte a halált, de már tudom, hogy nem tarthat örökké. Egyszer véget ér…és az lesz a mi végünk is!