Őszinte érzelmek

(III.)

Éjszaka volt. Vadásztam,mint mindig. Szokatlanul csendes volt a temető és a környéke is…sehol egy vámpír. Gondolkodni kezdtem…Vajon az összes vámpírt sikerült felnyársalnom? De…hamar rá kellett döbbennem,hogy ilyen „könnyen” nem menekülhetek a sorsom elől…Téged nem tudtalak megölni…és amíg egyetlen vámpír is él a földön,mindig lesz egy Vadász is.

Eszembe jutott az is,hogy nem olyan régen,a karjaidba hullva zokogtam. Kitűnő alkalom volt számodra,hogy megölj…mégsem tetted. Csak öleltél. Miért? És utána hogy kerültem haza?

Gondolataimból a nyári szellő hűs fuvallata szakított ki. Körbenéztem. Tekintetem egy sírkőn, és a sírkőn ülő alakon állapodott meg. Egy vámpír…arcát nem láttam…egy hatalmas fa lombja eltakarta a Hold fényét.

-Hogy érzed magad,Lily? – kérdezte a sötét alak,majd felállt a sírkőről.

Amint meghallottam a hangot rögtön tudtam….Te voltál az. A szőrszálak égnek álltak a karomon.

-Lucian…- mondanám,hogy megleptél,de számítottam rád. - Eddig jól voltam,kösz. De most,hogy találkoztunk,már közel sem olyan fényes az éjszaka és ez csak rosszabb lesz – mondtam gúnyosan.

Előléptél a fa árnyékából. A fényben végre megláttam gyönyörű arcodat. Érzelmektől mentes volt…mint mindig. Igaz,több,mint 200 év alatt volt elég időd,hogy tökéletessé fejleszd az érzelmeid elrejtését. Sokan gondolják úgy,hogy nektek vámpíroknak nincsenek érzéseitek…én tudom,hogy van. Mereven figyeltelek…mindig megbénultam,ha megláttam csodás mosolyod. Egyre jobban közeledtél felémén meg csak álltam. Tekinteted elkapta az enyémet. Megálltál előttem…úgy éreztem,lábaim nem biztos,hogy el fognak bírni.

-Mit keresel itt,Lucian? – kérdeztem remegő hanggal.

Széttártad karjaidat.

-Minek mentegetőzzek? Az nem az én stílusom…de…úgy is tudod,KIT keresek itt…

-Nem. Nem tudom. És barkó bázni sincs kedvem.

-Mivel érdemeltem ezt a rengeteg gúnyt?

A kérdés váratlanul ért…nem tudtam rá válaszolni.

-Nyugodt éjszakád volt,ugye? – kérdezted.

-Az volt…amíg meg nem láttalak – kezdtem – de várj csak! Honnan tudod? – néztem rád értetlenül.

-Ugyan Lily. Használd egy picit a fejed. – mosolyogtál.

Felismerés suhant át az arcomon. Észrevetted.

-Bizony Lily. Én utasítottam a vámpírokat,hogy ma éjszaka még véletlenül se lássák meg benned a potenciális vacsit. Beszélni akartam veled…nyugodtan. És előre megígérem,hogy ha a szemembe nézel nem fog semmi történni.

-Nekünk nincs miről beszélnünk egymással – mondtam,majd hátat fordítottam és elindultam. Nem tudtam merre menjek…csak el Tőled. Ha a közelemben voltál,nem voltam képes gondolkodni. Csak az járt a fejemben,hogy átkozottul szeretnék a karjaidba bújni,megcsókolni…de nem tehetem…Adam miatt.

Mikor betöltöttem a 18-at járni kezdtünk…attól a pillanattól fogva,hogy igent mondtam a kérdésre,hogy leszek-e a barátnője,olyan lettem,mint egy nagyon értékes,törékeny porcelánbaba. Ezt utáltam benne…mindig vigyázni akart rám,biztonságban akart tudni…de én szabadságra vágytam. Sokszor veszekedtünk ezen…néha előfordult,hogy kiszöktem éjszaka,hogy egyedül vadászhassak…pont úgy,mint régen....csak most nem az anyám,hanem a barátom elől kellett elmenekülnöm. Sokszor csodáltam Chris-t és Josh-t…boldogok voltak együtt,imádták egymást…alig veszekedtek…ha mégis előfordult,hogy szóváltásba keveredtek nyugodtan rendezték el. Adam és én nem tudtuk csöndesen lerendezni…A legnagyobb viták akkor voltak,amikor egyedül lógtam el vadászni és véresen,kék-zöld foltokkal tértem haza. Természetesen Adam ilyenkor mindig ébren várt…a rosszallás mindig ott volt a szemében. És végül is Őt is meg lehet érteni…óvni akart engem. Azt tudtam,hogy ő szeret,de magamban nem mindig voltam biztos…szerettem…de tudtam,hogy ez nem az a mindent elsöprő szerelem volt,amire vágytam…sokkal kevesebb volt annál…

Nem jutottam túl messzire…hangod megállított.

-Tudod jól,hogy beszélnünk kell! – mondtad élesen.   

-És mégis miről kéne beszélnünk? – fordultam vissza. – Nem vagyunk barátok,nincs közös témánk amiről cseveghetnénk. – hangomban több volt a gúny,mint szerettem volna.

Elindultál felém és úgy mondtad.

-Ne játszd a tudatlant Lily! Nem mondhatod,hogy nem érzel semmit irántam…tudom jól,hogy Te is azt érzed,amit én. Gúnnyal próbálod leplezni,de érzem…érzem,hogy vonzódsz hozzám. És én hozzád. Ennek nem szabadna így lennie,mert ellenségnek születtünk…de ha már így van,el kell fogadnunk. Én már elfogadtam,Te még nem. És hiába harcolsz a végén úgy is engedni fogsz az érzelmeknek és közel engedsz magadhoz.

Egy lépéssel előttem megálltál.

Tudtam…éreztem,hogy igazad van. Utáltam ha neked van igazad. Tényleg harcoltam az érzéseimmel…mennyivel egyszerűbb lenne,ha irányítani tudnánk az érzelmeinket.

-Tudod…azt hiszem igazad van. – néztem a szemedbe. – Harcolok…Mikor betöltöttem a 18-at összejöttem az új figyelőmmel,Adam-mel. Tudta és elfogadta azt,aki vagyok…nekem pedig ilyen emberre volt szükségem. De amióta visszajöttél…- elakadtam…nem akartam folytatni.

-Kérlek,folytasd! – megtetted az utolsó lépést. Testünk összeért…nem fordítottam el a tekintetem…még mélyebben a szemedbe néztem és folytattam.

-Amióta visszajöttél és Adam megcsókol,mindig arra a csókra gondolok…azt remélem,hogy találkozunk és újra megcsókolsz. De nem tehetem ezt Adam-mel…

-Ne kínozd magad…nézz magadba és mondd meg őszintén! Boldog vagy abban a kapcsolatban?

Nem akartam hazudni…úgy is érezted volna,ha nem mondok igazat.

Nem válaszoltam…csak a szemeimmel beszéltem. Néztük egymást.

-Biztos ezt akarod? – kérdezted suttogva.

-Igen.

Őrjítő lassúsággal ért puha ajkad az enyémhez. Átöleltél és csak csókoltál…lágyan,majd tele szenvedéllyel. Átkaroltam a nyakad és visszacsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam sima,hegyes szemfogaidon. Vér ízét éreztem a számban,de nem érdekelt…éveket vártam arra a pillanatra… …nem akartam többet titkolni vagy harcolni ezekkel az érzelmekkel… Azt akartam,hogy a pillanat soha ne érjen véget. A sötétben,a bűnös ösvényre lépve igazán boldog voltam…a karjaidban éreztem magamat biztonságban…az ellenségem karjaiban.

Csak Te és Én léteztünk…csak Te és Én voltunk ott…és a Hold tanúnak….legalábbis én azt hittem…