Őszinte érzelmek

(IV.)

            Még aznap éjjel elmeséltem mindent Chris-nek. Tudtam, hogy már régen alszik – hiszen mire a házukhoz értem majdhogynem hajnalodott – ,de valakivel muszáj volt beszélnem.

-Lily? – kérdezte álmosan.

Bólintottam, de hamar rájöttem, mivel sötét van nem biztos, hogy látta a fejmozdulatot.

- Igen. -  suttogtam.

- Tudod te hány óra van? – tudakolta kislányos rosszallással.

- Nem.

Pár másodpercig néma csöndben álltunk egymással szemben, majd Chris megszólalt.

-  Jó. Én sem.

Chris ennyivel el is intézte, hogy felvertem – talán a legszebb álmaiból -. Tudtam, hogy Josh-t nem találom ott. Josh és ő…szóval…ők még nem…töltötték együtt az éjszakát. Josh már szerette volna, de Christi még nem volt rá kész. Megbeszélték és meglepő módon Josh felfogta és be is tartotta a lány által felállított szabályokat. Ilyenkor mindig eszembe jutott,hogy Adam és én soha nem tudtunk olyan szinten megbeszélni a dolgainkat mint ők ketten. Mondjuk lehet, hogy ehhez az kellett volna, hogy leüljünk beszélgetni?

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de el kell mondanom valamit.

- Nincs gond. Viszont az erkélyről szeretnéd megosztani velem azt a valamit? – kérdezte mosolyogva.

Visszamosolyogtam és beléptem a szobájába. Szerettem ott időzni. Csendes volt és hangulatos. Nem volt nagy, de minden elfért benne.

- Miért az erkélyen keresztül jöttél? Mondtam, hogy a szüleim elutaztak egy hétre Párizsba, nem? – faggatott elgondolkodva.

- Mintha említetted volna. De tudod… - vontam vállat – megszokás.

- Ilyen megszokásból keltesz fel mindig az éjszaka kellős közepén? – arcán széles mosoly terült el.

Kissé elgondolkoztam a kérdésen. Lehet, hogy Chris-nek igaza van. Lehet, hogy csak megszokásból mentem hozzá minden éjjel a legkisebb storyval is? nem tudtam volna kivárni a reggeleket? A válasz egyértelmű: nem!

- Tényleg ne haragudj, de ez most nagyon fontos.

- Mi történt Lily? – arcáról tovaszállt a mosoly. Komoly volt. Szemeiből a szín tiszta aggodalmat tudtam kiolvasni. Ez zavarba hozott. Idegesen járkálni kezdtem fel-le a szobában. Christi egy darabig csendben figyelt. Mikor megunta odajött mellém, a karomnál fogva az ágyához húzott és leültetett. Leült velem szemben.

- Mi történt az éjszaka?

- Nem csak erről az éjszakáról van szó…- nem akartam, nem mertem nyíltan megmondani. Féltem a reakciójától.

- Akkor miről?

Csak nyugodtan! – nyugtattam saját magam – Nem fog kiborulni, ha elmondom. Nem. Valószínű ÉN leszek az, aki ki fog borulni…Rejtjelek! – jutott eszembe.

- Volt már veled olyan – kezdtem - , hogy olyat éreztél, olyat szerettél, arra vágytál, akit…vagyis amit(rendesen kihangsúlyoztam az „amit”)nem kaphatsz meg, mert tilos?

Kapásból válaszolt a kérdésre, ami igen csak meglepett.

- Persze. De mindenki van így bizonyos…dolgokkal. – utolsó szavát megnyomta s mélyen a szemembe nézett.

Tudja, hogy kertelek! – szólalt meg bennem egy hangocska – Rájött, hogy egy személyről beszélek…francba!!!!!Ilyenkor de utálom, hogy ennyire ismer…

- Te mivel vagy így? – kérdezte váratlanul. – Vagy kérdezzem azt, hogy kivel vagy így?

Nem válaszoltam. Elfordítottam a fejemet. Éreztem, ahogy tekintete egyre mélyebbre fúrta magát a bőröm alatt, mintha csak a lelkembe akart volna látni.

- Lily. A legjobb barátnőm vagy. Szeretlek. Meghallgatlak még akkor is, ha az éjszaka közepén jön rád a beszélgethetnék. Idejöttél, mert állítólag beszélned kell velem egy nagyon fontos dologról és ne érts félre! Valóban elhiszem és biztosan tudom, hogy tényleg fontos az, amit mondani akarsz. De ha a véleményemet akarod kérni a dologról, azt akarod, hogy segítsek, akkor ne beszélj mellé! – mondta szigorúan.

- Igazad van. Csak olyan nehéz…

Még mindig nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy nyíltan a szemébe mondjam, hogy Téged szeretlek, így húztam tovább az időt.

- Miért van az, hogyha veletek kerülök vitába, sose jövök győztesen a szócsatából?

- Mert mi előbb használjuk az eszünket, mint a nyelvünket. De…kik is tartoznak bele a „mi”-be? – nézett rám szemöldök ráncolva.

- Mi? – rajtam volt a sor, hogy értetlenül nézzek.

- Én is ezt kérdezem. Mi?

Valószínűleg nem nézhettem sokkal értelmesebb tekintettel, mert magyarázni kezdte.

- Azt mondtad „veletek”. Azon kezdtem gondolkozni, kit is említesz mellettem?

Nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de Chris megelőzött.

- És nehogy azt mond, hogy Josh-ra és Adam-re gondoltál, mert haj tépve menekülök innen. Josh nem áll le veled vitatkozni. Ő csodál téged. Abban a hitben él, hogy te vagy a nagy Vadász és neked mindig mindenben igazad van. Az Adam-féle lemezt meg te is ismered. Soha nem győz egyikőtök sem. Szóval, ki a másik illető?

Hogy az a…Már megint csapdába estem!!! Innen már nincs kiút. El kell mondanom lesz, ami lesz…

- Lucian… - suttogtam alig hallhatóan.

- Ki az a Louis? Egy srác a suliból? – kérdezte felvillanyozva. – És ez miért volt olyan nehéz?

- Nem Louis. Lucian!

- Az a Lucian?

- Ismersz másik Lucian-t, aki nemrég jött vissza a városba és nem mellesleg nagyhatalmú vámpírmester?

Nem válaszolt. De nem is akartam, hogy válaszoljon. A kiakadás szélé álltam és szükségem volt arra a két perc csendre. Felálltam Chris mellől és ismét róni kezdtem a köröket. Úgy éreztem, ha Christi megszólal, már semmi nem tartja vissza a lavinát.

- Ne haragudj! – szólaltam meg végül. Nem így akartam elmondani. Valahogy muszáj volt felvezetnem különben képtelen lettem volna rá. Vagyis…ha magadtól nem jöttél volna rá valószínű, hogy kitaláltam volna valami mesét, hogy miért is jöttem és utána eltűntem volna.

Olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna.

- Kérlek! Kérlek ordíts velem, vagy üss meg teljesen mindegy mit, csak csinálj valamit. Ne hallgass!!

Felnézett…egyenesen a szemembe.

- Kérdeznék valami. de válaszolj őszintén!

Bólintottam.

- Mit érzel Lucian iránt? Szereted őt?

- Nem! Vagyis igen! A francba is Christi! Nem tudom. – mély levegőt vettem. – Nem tudom, mit is érzek iránta, de az biztos, hogyha vele vagyok, vagyis inkább úgy mondom, hogy találkozunk, nyugodt vagyok, de mégis ideges és…biztonságban érzem magamat.

- És ő?

- Egyenesen megmondta, hogy vonzódik hozzám.

- Az önmagában édes kevés.  Lehet, hogy nem igaz, az amit érzel. Lehet, hogy csak a szemeivel manipulál. Nem lehet, hogy azért mond ilyeneket, hogy közel engedd magadhoz és utána megharapjon?

- Nem! – vágtam rá egyből.

- Bízol benne?

- Néha igen, néha nem. (talán ez magyarázatra szorul részemről) Bízom benne, mert tudom, ne kérdezd honnan, de tudom, érzem, hogy nem bántana. Viszont nem bízom benne, hiszen mégis csak egy gyilkosról, egy vámpírról beszélünk.

Nem szólt egy szót sem. Úgy voltam vele, hogy most már el tudnám mondani mindazt, ami a szívemet nyomja. De aztán jött a nagy kérdés: hogy lehet valami olyat elmondani, amit Te magad sem vagy képes megérteni, szavakba foglalni?

            Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Kisebb-nagyobb botlások után sikerült is. Elmeséltem mindent a legelejéről: Azt, hogy szövetséget kötöttünk, a sikátoros találkozásunkat, az első csókot, nem hagytam ki, hogy hosszú évek után a karjaidban újra sírtam és az éjjeli csókot sem. Mindazt, amit képes voltam megfogalmazni, elmondtam Christi-nek. Mikor a csókról kezdtem beszélni, már ő is kérdezett: „Milyen volt?, Hogy csókol?”. Persze azt is tudni akarta, nem zavartak-e csók közben a szemfogaid. Attól kezdve, hogy Chris is bele-bele szólt a mesémbe megnyugodtam. Úgy éreztem megérti, érdekli, amit mondok.

            Már erősen a nyakunkon volt a reggel, mikor befejeztük. Mielőtt elindultam volna haza Chris megkérdezte mi lesz Adam-mel? Sajnos fogalmam sem volt.

- Ha kész leszek rá, elmondom neki. De addig is…

- …nem beszélek róla senkinek. – fejezte be és átölelt.

Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az utolsó ölelés…

Sokkal jobban éreztem magam. Örültem, hogy meg tudtam osztani valakivel a gondolataimat. Tudtam, Chris segíteni fog, ahol csak tud.

Mindannak ellenére, hogy könnyebb lett a lelkem, úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó hulla. (Hupsz! Ez talán nem a legjobb hasonlat…) Szóval nagyon fáradt voltam. Hazaérve első utam a fürdőszobába vezetett. Viszonylag gyors voltam, ami tőlem igencsak szokatlan volt. Már csak az ágyamra vágytam.

            Adam nem volt otthon, így nyugodtan alhattam. Nappal egy közeli könyvtárban dolgozott.

Sötétedésig nem jön haza – gondoltam – Addig lesz időm kigondolni, hogy a mese szerint hol is jártam egész éjjel…

A szobámba lépve azonnal az ablakhoz mentem és behúztam a nehéz sötétítőfüggönyöket. Az ágyhoz sétáltam, felkapcsoltam a kisvillanyt. Akkor vettem csak észre, hogy az ágyamon egy szál vörös rózsa, a rózsa mellett egy kis ékszeres doboz és egy boríték hevert. Kinyitottam a dobozt. Egy gyönyörű ezüstlánc volt benne, kis keresztmedállal. Azt hittem Adam-től van, de amint elolvastam a levelet tudtam, hogy Te küldted. Még mindig emlékszem a levélre… „A sok kis egyszerű gesztus teszi széppé az életet. Egy mosoly, egy érintés, egy szó, kis kedvesség és törődés.”

Ezzel a pár sorral aludtam el. Álmomban láncok és határok nélkül egymáséi lehettünk.

            Mikor felébredtem már nem volt kérdés többé, mit is érzek…