Gyönyörű szép teliholdas éjszaka volt akkor. Felhőtlenül boldogok voltunk. Ő és Én. Egymásnak a világot jelentettük…senki sem volt képes elszakítani minket egymástól. Ültünk egy sziklaszirten, a tenger mellett, és a csillagokat bámultuk. Belenéztem kék szemébe, s a Hold tekintett vissza rám. Szőke volt és magas…pont, mint álmaimban. És mint minden álom ez is véget ért.

Annyit mondott csak „Vége”…de ez a lelkemig hatolt. Ezzel az egy, de mégis oly kegyetlen szóval, apró darabkákra törte szét szívemet. Egy egész nap eltelt azóta, hogy elhagyott…kimondta azt, amit egykoron el sem tudtam volna képzelni. Mikor átlépte küszöböm, elhagyott a lelkem is…csak ülök némán, a szoba közepén, bámulok a semmibe és hallgatom  a csendet. Várom, hogy visszatérjen, átöleljen és megcsókoljon…de mégis kit akarok becsapni? Az egy szóval, ami még mindig visszhangzik a fejemben, kiölt belőlem minden szeretetet, hiszen lélek nélkül nem lehet szeretni. Csak utálatot hagyott hátra. Ez maradt belőlem...a színtiszta gyűlölet.

Némán állok a szirten, ahol nem is olyan régen még a csillagokat néztem…Vele. Lepillantok az alattam elterülő, hatalmas, háborgó tengerre. A vihar tombol körülöttem én mégis nyugodt vagyok. Váratlanul egy ismerős hangot sodor felém a szél…az Övét. Megfordulok és ott áll velem szemben.

-Kérlek! Ne tedd ezt! – ordítja túl a vihart. – Szeretlek és sajnálom, amit mondtam!

-Szeretsz? Sajnálod? A világot jelentetted nekem! Rajtad kívül senkim sem volt…de mára már egyedül maradtam! Elhagytál és a lelkemet is magaddal vitted! Egyedül a gyűlölet maradt nekem…magtanultam szeretni és most már gyűlölni is tudok! És  ami a legszebb! Mindkettőre te tanítottál meg!

            Ahogy utálatom erősödik, úgy tombol egyre hevesebben a vihar. Lassan a tenger felé fordulok. Érzem a szél erejét, ahogy belekap hosszú fekete hajamba és ruhámba. Félelem nélkül tárom szét karomat és dőlök bele a háborgó hullámokba, amit csak így neveznek: az Örök Nyugalom Világa…